A modern pszichológia szerint saját születésünk, születés-élményünk egész életünkre kihat: meghatározza a későbbiekben mi magunk hogyan teremtünk, hogyan haladunk előre az életben. A szó szoros és átvitt értelmében is: hogyan adunk életet? Még a szüleinkkel való találkozás és kapcsolódás előtt, az első élményünk az életben, az életről. Amikor az anyaméhből, az ősbizalom állapotából kilépve elindulunk az életbe... 

"Hiszem azt, hogy minden szülés - legyen az hüvelyi vagy hasi - különleges és nincs olyan, hogy könnyű vagy nehéz, jó vagy rossz szülésélmény. Így az enyémet sem szeretném felcímkézni jelzőkkel. Nem is igazán akartam a szülésemről írni, de néha, amiről nem tud az ember beszélni attól írásban szabadul. Csak remélhetem, hogy akad majd olyan olvasóm, akinek éppen az én történetem ad útravalót vagy megoldást kezébe saját születése/szülése feldolgozásához."

Már felnőtt voltam amikor anyám először tudott úgy várandós nő mellett elsétálni, hogy ne kelljen megkapaszkodnia. Fizikai fájdalmai voltak, ha csak ránézett egy pocakos kismamára. Fogadott orvos nélkül (anyáink is megszültek felkiáltással) egy örömökben töltött várandósság után, 3 napi vajúdást követően a teljes kimerültség határán végül egy határozott mozdulattal hasba könyökölte, míg a másik kezével húzott ki a hasából a szülész. Mint kiderült kollégái csak "a hentes" néven emlegették és nem sokkal később alkoholizmusa miatt eltiltották a pályáról...

Ha mindez ma történik, valószínűleg már az első napon császármetszéssel "zárják rövidre" a szülést. 

FelkéSzülni, kész...rajt?

Tanulva az anyával történtekből azt biztosan tudtam, hogy választott orvossal szeretnék szülni. Gyorsan kiderült, hogy a nőgyógyász akihez több, mint egy évtizede jártam csak magánklinikán vállal szüléslevezetést, ahol 90%-ban program-császárral születnek a babák. Nem szerettük volna asztrológussal számolgatni vagy épp a nőgyógyász szabadnapjához igazítani, hogy mikor szülessen a fiunk. Jöjjön akkor, amikor készen áll, amikor itt az idő - nem véletlenül alkotta meg úgy a szülést a természet ahogyan. Na meg ha nagyon őszinte akarok lenni, valahogy indokolatlanul soknak találtuk az alapcsomag után sorakozó nullákat is... de ez egy másik történet. 

Hetekig tartó "kutatómunka", kérdezősködés után kezdett körvonalazódni, hogy egyáltalán mely kórházak jöhetnek szóba. Végül egy ismerősünk ajánlása révén találtuk meg a szülészt, aki aztán végigkísérte a babavárást és világra segítette a fiunkat. De ne szaladjunk ennyire előre. 

Nem féltem a szüléstől. Sőt, úgy éreztem, itt a lehetőség: ha eléggé felkészülök rá, nem csak a babámnak adhatok szép születés-élményt, de a sajátomat is felülírhatom. Olvastam (Szülés ahol én irányítok), kérdeztem, meditáltam, jegyzeteket készítettem, páros szülésfelkészítőn vettünk részt... minden oldalról körbejártam a születés misztériumát. Beszereztem az összes természetes szülés támogató gyógyteát, illóolajat, vizualizációs és légzési technikákat gyakoroltam. Végül még egy elég részletes szülési tervet írtam, aminek a leglényegesebb pontja az volt, hogy természetes úton szeretném megszülni a picit és a lehető legkevesebb gyógyszeres beavatkozással. Lelki szemeim előtt hangulatfényben úszó, muskotályzsálya illatú szülőszobát láttam, ahol halk zene ringat el az összehúzódások között... szent meggyőződésem volt: életem legszebb élménye lesz életet adni.

Időközben átléptük a 40. hetet és a mi pici fiúnk bár hónapok óta befordult, de most még csak annyi jelét sem adta a készülődésnek, hogy leereszkedjen a szülőcsatornába. A doki - ekkor már nem először - pedzegette, hogy ebből szerinte császár lesz, de én hallani sem akartam róla. Természetes úton akartam szülni, minden áron. 

Várni, engedni, hogy minden a maga ritmusában, a maga idejében történhessen. Persze már egész napokat töltöttem rugózva fitball-on, megszakítva egy-egy speckó jógapózba vágtam magam, nagyokat sétáltunk, csípőset-csípőssel ettem, ittam bábakoktélt és liter számra a málnalevél teát...  Naponta volt jelenésem NST-n, ahol továbbra is csak egy dolgot tudtunk biztosan: a fiúnk köszöni szépen remekül van - odabent.

A hetedik napon

Görcsberándult gyomorral tartottam haza a kórházból. Lelki szemeim előtt hányszor játszottam le, hogy arra ébredek éjjel megkezdődtek a fájások vagy amint elfolyik a magzatvíz és mi eufórikus nyugalomban, utoljára kettesben összebújunk, beszélgetünk és kivárjuk otthon, amikor már tényleg ideje elindulni, hogy megszülessen a fiúnk és családdá váljunk. Ehelyett este befekszem, méhszájérlelő gélt kapok és kéztördelve szuggeráljuk, hogy történjen valami, mert ahogy az orvos fogalmazott a méhszájam csontkemény és full zárt... December 6-án este, míg a gyerekek a Mikulást várták, mi a kórházi ágyon úgy virrasztottunk, mint gyerekkorunkban a takaró alatt lélegzetvisszafojtva, hátha elcsípjük piros kabátjában az öreget. De semmi. Egyelőre elbúcsúztunk a férjemmel, nem szülünk, nem alhat bent; majd csak reggel jöhet vissza hozzám. Szülő nők zihálása és egy-egy átszűrődő jajgatás közepette fülhallgatóval a fejemen elindítottam A korona utolsó évadát, de nem tudtam figyelni...  Behunytam inkább a szemem és a dulánktól tanult vizualizációkkal próbáltam lazítani, immár élesben... elaludtam. Tompa, pár másodpercig tartó összehúzódás ébresztett, hajnalban egy újabb és kis szünet után ismét. Félálomban mosolyogtam: végülis csak jó úton haladunk...

Kora reggel az ügyeletes orvos - akit akkor láttam először - megvizsgált. Hidegzuhanyként ért, hogy teljesen zártan találta a méhszájam... indult a "gépezet": már jött is a nővér bekötni az oxitocint. Bármennyire nem akartam, elég gyorsan átláttam, hogy ez most a "természetes" szüléshez vezető út egyedüli lépcsője. Persze tudtam, innentől folyamatos CTG monitorra kötve, állandó fekvésre "kárhoztatnak". A jól begyakorolt vajúdó pozíciók, meg úgy egyáltalán az egész szülési tervem és a kontroll ezen a ponton, úgy ahogy volt elszállt.

Az oxitocintól kb. azonnal megindultak az intenzívebb fájások. A szülész orvosunk ekkor érkezett meg, újabb vizsgálat. Semmi változás. Végre megérkezett a férjem is, megnyugtatott a jelenléte. Először hangzott el: értsem meg, hogy a "természet nem hülye, ez a baba valamiért nem akar leereszkedni, nem nyílik a méhszáj". Mi otthon megbeszéltük: addig amíg én bírom erővel és a baba sincs veszélyben, nem kapkodunk: kitartunk a természetes út mellett. Ha őszinte akarok lenni tudat alatt már pontosan tudtam hová tartunk, de nem adtam magam olyan könnyen. Magabiztosan kérleltem az orvost várjunk még, az álláspontunkat szem előtt tartva kvázi adott még egy esélyt a dolognak. Jöjjön! - intett maga után és a szülésznővel átvezettek a vizsgálóba, ahol megnyitotta (értsd: egy fém rúddal átdöfte) a méhszájamat és egyúttal burkot repesztett. Fémes hideg rázott ki miközben furcsa meleg zsibbadás zúdult végig mindenemen: töménytelen vér és magzatvíz öntött el egyszerre. A szülésznő visszakísért a szobába. Üres kábulat vett elő, némán követtem, kezdett megviselni a sok vizsgálat, az idegen tárgyak, kezek feszítése... 

A szülésznőnk együttérzőn cserélt lepedőt, majd magunkra hagyott minket. Újra erőre kaptam és elkezdtük mérni az összehúzódásokat: egyik a másikat érte, hipertóniás fájások- szólt a diagnózis. Levettek az oxiról, menjek zuhanyozzak egyet, kicsit sétáljak. Fellélegeztem, jól esett a zuhany, de szétfeszített az akarás:
Szépen beindul minden, ahogy kell - mantráztam magamban. 

Az összehúzódások szinte vég nélkül jöttek, de 12 óra vajúdás után sem volt semmi előrehaladás. Az orvos ekkor már elég határozottan állt elénk a császárral. A férjemen láttam, kezdi beadni a derekát, de én még mindig időt akartam kérni: ráérünk, a baba tudja mikor akar jönni, mi meg nem sietünk sehová. Miközben kétségbeesve küzdöttem a magam igazáért - "megszülöm természetes úton" egyszerre a fiúnk szívhangja leesett. Gyors vizsgálat: az orvos arrébb igazgatta a fejét, de a szívhang sehol. Egy pillanat alatt eldőlt és nem volt kérdés:

sürgősségi császármetszés.

Azonnal toltak át a műtőbe és nekikezdtek előkészíteni. A filmekből ismert zöld falak és hatalmas lámpák kereszttüzében, nyiszorgó kerekeken gurították át az ágyat a folyosón. Zakatolt a fejem, nem álltam készen. Dühös voltam magamra, amiért minden hiába nem engedelmeskedik a testem. Az összehúzódások egyre folytatódtak, a fájdalomtól összegörnyedve kapaszkodtam a műtős vállába, hogy két fájás között beadhassák az epidurális injekciót. Nem tudom, hogy a műtős jeges kék tekintete, a 2 helyett végül 3 ponton szúrt érzéstelenítés (egyik rossz helyre ment) vagy a félelem attól, hogy mi lesz a babánkkal bénított le jobban, de megadtam magam a történéseknek. 

Az üvegablak mögött ülő férjem tekintetébe “kapaszkodtam”, láttam ahogy szívecskét formál a kezével és biztatóan pislog egy nagyot felém, de képtelen voltam bármit is reagálni. Elárasztottak az érzelmek, némán sírtam, de belül üvölteni szerettem volna. A saját születésem óta nem jártam műtő közelében se... borzasztó érzés volt, hogy épp' a babánk születése kell így történjen. Az első találkozásunk, az aranyóra... minden máshogy alakult, mint ahogyan elterveztem. 

Végül 2021. december 7-én 13:45 perckor megérkezett a kisfiúnk, egészségesen. Kiderült a dokinak igaza volt, 2x a nyaka köre volt tekeredve a zsinór, ami ráadásul teljesen el volt vékonyodva és nem engedte őt haladni. Sehogyan sem tudtam volna megszülni természetes úton - egészségesen biztosan nem. Miután megszületett épp' csak megmutatták vitték is lemérni, fürdetni, a férjem foghatta kézben először. Nekiláttak, hogy összerakjanak és engem pánik öntött el: mellkastól nem éreztem semmit, levegő után kapkodtam. Kaptam egy kis oxigént, ez segített pár perc ugyan beletelt, de érezhetően megnyugodott a műtős csapat is: mindenki rendben, jól vagyunk. Végre visszahozták a fiamat és az arcomhoz tették: érezni a bőrét, az illatát, hallani a szuszogását... az őskáosznak tűnő néhány perc után végre megnyugvás öntött el, nem győztem puszilni. A fáradtságtól és a fájdalomcsillapítóktól tompán, villanásnyi képek maradtak csak a következő bő másfél órából, de örök hálával tartozunk a szülésznőnek, hogy végül csodaszép, meghitt aranyóránk volt. A szerelmem kezét fogva, a mellkasomon a fiúnkkal: megérkeztünk. 

Kelj fel és járj...

Miután a kicsit elvitték az esti vizitre és a férjem elment tejfakasztani, engem áttoltak a csecsemős osztályra. Megittam az ilyenkor kötelező koffeines kávét és mint akit kiütöttek elaludtam. Pár óra múlva kezdtem magamhoz térni. Leírhatatlan, amikor nem érzel semmit és mégis mint akit összevertek, mindened fáj... Este fél 9 körül jöttek talpra állítani, a katétert kivenni, zuhany. A testem kifacsarva, gyengén, szédelegve tette a dolgát, miközben az oxitocin túladagolástól még mindig görcsösen háborgó méhem értetlenül állt a helyzet előtt, megsebezték és erőszakkal elvették "gyümölcsét". A zuhanyból kilépve félve álltam meg a tükör előtt, mint a háborúból visszatért katona először szembesültem a harcban szerzett sebekkel. Kék-zöld és sárga foltok, Betadine nyoma, némi vér sejlett át a hasam alatt átkúszó tapaszon. Sziszegve kihúztam magam: hát ez volna a női test diadala!?

Nem sokáig időztem a tükör előtt, nehezemre esett szembesülni a történtekkel, de legfőképp alig vártam, hogy végre elhozzam a babánkat. Hagyhattam volna a csecsemősöknél a kicsit, hogy "pihenjek", de már attól bűntudatom volt, hogy ezt a pár órát egyedül kellett töltenie. 9 hónapig szinte egyek voltunk, el sem tudtam képzelni, hogy mit érezhet, nem volt opció, hogy ne velem legyen. Magam mellé tettem, néztem és csak hallgattam ahogy lélegzik. Ahogy megérezte a közelségemet fáradtan, kimerülten, a gyógyszerektől ödémás szemeit kinyitotta és csak néztük egymást hosszú percekig.

A szülés utáni hormonhullámvasút elindult: béke, földöntúli boldogság, borzasztó lelkiismeretfurdalás, majd a sírógörcs és az örömkönnyek percenként váltakoztak bennem. Gondolatban legalább százszor bocsánatot kértem a babánktól, amiért így alakult... A magam szemében ugyanis kudarcot vallottam: úgy indítottam el a fiamat az életben, hogy a legfontosabb útravalót nem adtam meg számára. A teremtő erőt, ami benne lakozik másként, küzdelmek árán kell majd megtapasztalnia.  

Végítélet...?

Ahogy a család és barátok, mind a hogylétünk felől érdeklődtek a magam részéről igyekeztem tárgyilagosan tényt, tény után "már jól vagyok", "kicsit fáj a heg, de szépen gyógyul" sablonokkal elintézni... valójában szétfeszített az üresség és egyre csak nőtt bennem a feszültség, a harag. Okokat, a miérteket kerestem. Azzal nyugtattam magam ez nem rólam szólt, valamiért a fiam így akart erre a világra megérkezni és nekem ezt el kell fogadni. Sokáig azt gondoltam, nincs azzal probléma, hogy 6-8 hónap után még mindig összeszorul a torkom, ha szóba kerül a szülésem és képtelen vagyok nyíltan beszélni a történtekről anélkül, hogy elsírjam magam. Valójában pokoli mélységekben jártam valahányszor eszembe jutott, ahogy a műtőasztalon fekszem kiterítve... bántott, hogy a szerelmem végignézte, ahogy a testemben úgy szalad a szike, mint egy darab húsban a kés... hogy a szülésem, ahol aktívan tennem kellene egyetlen hosszú, tehetetlen pillanat...  

Csak most, 10 hónappal a szülés után tudok ilyen mélységében beszélni és ilyen közelről ránézni a hegemre és mindarra, amiről mesél. A mélyben megfeszülő inakra, a szalagokra amik néha egészen a markukban tartanak, fognak, szorítanak, fojtogatnak a mélyben. Az egyre halványuló rózsaszín vonal, mint morze jel őrzi a vajúdás és a világrajövetel mozzanatait, ahogyan a fájdalmak és félelem beivódtak a sejtjeimbe. Furcsa belegondolni, hogy ha ez a heg nincs, ha nem műtenek és nem császármetszéssel születik a babám, talán ma nem lehetnénk itt.

Mert a nap végén végtelenül hálás és boldog vagyok: a fiam a szomszéd szobában alszik, nap, mint nap ölelem, kacagunk, ő lett a mindenem/mindenünk, tökéletes, egészséges, happy end-del zárul a történetünk... de a testem még most is valami megmagyarázhatatlan hiányérzetet rejteget. Nagy László költő szavaival élve a kitárt kapuk lármátlan irama elmaradt.