Bevallom a hideg ráz tőle, ha egy nő magát elsősorban anyaként definiálja. Mármint ne értsen senki félre, életem legfontosabb momentuma volt, amikor megszületett a fiam és anya lettem, de valahol azt gondolom mindenkinek van egy anyja. Ettől nem lettem több azoknál a nőknél, akik még nem néztek anyai örömök elé, ne adj' isten valamilyen okból nem adatik meg számukra vagy esetleg önszántukból döntenek úgy, hogy nem szeretnének gyereket vállalni.

Kövezzetek meg: nem hiszek abban, hogy anyává válni a női lét kiteljesedése - maximum a női testé, azt is csak bizonyos tekintetben. Nem hiszem, hogy egy gyerek érkezésével minden más megszűnik létezni, még ha át is értékelődnek a prioritások. 

A nagyon jó anya

Személy szerint mindig is tudtam, hogy egy napon majd anya leszek és nem volt ebben semmi különös: a legtermészetesebb módon vártam a babánkat és tudtam, hogy nagyon jó anya leszek. Hogy milyen egy "nagyon jó" anya? Feltehetően mindenkinek más. Én az enyémet rajongásig szeret(t)em, legendásan szoros kapcsolat a miénk, sokáig amolyan véd- és dacszövetség, ami olykor megannyi hullámvölggyel, fájdalmas és megoldandó feladattal társult. Minden küzdelmével: sosem cserélném el másra.

A saját anyaságommal kapcsolatban azt fogalmaztam meg magamnak, hogy türelmes, megértő, odaadó, gondoskodó, feltétel nélkül szerető anya szeretnék lenni. Olyan, aki elfogad olyannak amilyen vagy, ha szomorúnak lát megnevettet, ha kell megvigasztal, felemel a szó szoros és átvitt értelmében is és melletted áll a bajban… valahogy így idealizáltam az anyaságom. Mindezt tökéletes sminkben, bomba formában, a legutolsó divat szerint öltözve, ahogyan azt az insta(nt)-anyák hirdetik: boldogság 0-24, mosoly gödröcskék, kiscipők, apró hurkák, babaillat, büszkeség. 

A tökéletlen anya

Megszületett és megváltozott a világ. Mindig azt mondtam: ő érkezik hozzánk, neki kell felvennie majd a mi ritmusunkat és bár nagyon jó baba, azért mégiscsak megvannak a nyűgösebb napok a panaszos esték, álmatlan éjszakák - mi is alkalmazkodunk. Soha egy percig nem volt kérdés, hogy képes vagyok-e rá. De volt (van) olyan, hogy vele sírtam tanácstalanul, hogyan segíthetnék...

Ettem lábasból hidegen a karácsonyról maradt töltött káposztát (decemberi gyerek) miközben a gyereket félig megtámasztva a konyha pulton szoptattam. Arra is akadt példa, hogy 2 óra vérfagyasztó, visítva sírás után kétségbeesésemben megpróbáltam túlkiabálni, mert már mindent IS kipróbáltunk. Én a fiamat kérdeztem "mi a baj” ; a férjem meg engem: mi baja? És igen, olyan is volt, hogy a babafészekben bevittem a wc-re magam mellé, mert ha nem látott azonnal üvöltött… de ettől nem lettem hős, nem tettem emberfeletti dolgokat, nincs szupererőm. Sajnos.

Fáradt vagyok, kialvatlan és türelmetlen, néha kétségbeesett, mert sokszor itthon sincs időm semmire, nemhogy még sminkeljek, összerakjam az "outfitet". Összegezve legalább ezerszer véreztem el már most a saját mércémmel.

Insta(nt) anya, fittanya, szuperanya, sz@ranya

Aztán látom az instan a fittanyákat kockahassal szülés után, a szuperanyákat, akik full sminkben, karcsún pózolnak a legszebb képeken és azon agyalok, hogyan csinálják…?!

Persze ezeken a fotókon nem látszik, hogyha éppen szalad a lakás, vagy áll a mosatlan, hogy közben a mosógép lejárt és teregetésre várnak a ruhák, hogy az ebédet 3 részletben főzi meg az ember, mert közben jön a postás, a futár, csörög/pittyeg a telefon, amit most az egyszer hagytál hangos módban, mert a férjed a minap négyszer hívott mire ötödjére felvetted; felkel a gyerek, aki végre 10 perce elaludt, de már jön is a következő etetés, te mondjuk még nem ettél… fene bánja, hát úgyis van még miből leadni. Kaja pipa (mármint a gyereknek), kicsi játék, aztán jó lenne mostmár tényleg aludna, elmegy a délután is.

Felcuccolsz, mintha világkörüli útra mennél: pelenkától a váltócuccon át a kedvenc játékig minden legyen kéznél, ha ne adj' isten a séta alatt mégsem aludna legnagyobb kincsed, ne bömbölje már világgá: te vagy a legsz@rabb anya a világon… végre frissen mosott hajadat vizesen kontyba csavarod, napszemüveg fel, legalább senki nem ismer meg. Indulásra készen, gyerek ölbe, majd telibe hányja magát IS. Kezdjük akkor elölről, persze sírás, mintha minimum épp' ölném. Mire leérünk kisebb edzés (mondjuk a formán nem látszik, de hát "minden test bikinitest"), a lényeg, hogy célegyenesben: diadalittasan gurulunk ki a babakocsival a kapun.

Valahogy így mennek a napok és akkor még nem említettem, hogy #csakanya persze bevásárolni, postára, gyógyszertárba jár, igyekszik főzni, néha hivatalos ügyeket intéz, leveleket (ok, néha blogposztokat) ír, a babaúszás meg a gyerekorvos már egyenesen mintha énidő lenne.

A kötődő anya

De! Én döntöttem úgy, hogy a kötődő nevelést választom és ha a babám sír elhiszem, hogy baja van és a végére járok. Hogy igény szerint szoptatom, hogy nem adom bölcsibe, hogy 0/24 ott vagyok - karnyújtásnyira, ha épp azt igényli. Hogy nem rakom járókába, hanem hagyom, hogy saját tempóban felfedezhesse a világot, hogy nem hagyom, hogy sírva “táguljon a tüdeje” majd a fáradtságtól és elkeseredettségtől aludjon el. Hogy nem autópilóta üzemmódban szeretném ellátni, hanem hiszek abban, hogy a születése pillanatától érző lélek és nem csak peluscsere, hasfájás, fogzás vagy éhség miatt lehet nyűgös.

Megszületett és megváltozott minden. Elsősorban én. Sokkal jobban kiállok magamért, a véleményem, a(z gyereknevelési) elveim mellett - vagy lehet csak az idegeim bírják nehezebben - kevésbé tűrök beleszólást az életünkbe, de legalábbis borzasztóan megviselnek a "mit-hogyan-miért nem úgy" típusú eszmefuttatások. Nem azért, mert nem hallgatom meg a tanácsokat, de azt gondolom egy tanács akkor hasznos és jó, ha kérik - különben inkább frusztráló okoskodás, mintha azt sugallná valamit rosszul csinál az ember.

Azt látom, két típusú anya létezik. Az egyik állandó társaságra-segítségre-megerősítésre vágyik. A másik inkább a megérzéseire hallgat és a nyugodt pillanatokat vadássza. Én az utóbbi lennék.

Mindezt úgy, hogy nálunk mindenki elvált, így minden nagyszülő külön-külön jön unokázni. Hál’ istenek mindannyian borzasztó lelkesek, ami egyrészt tényleg óriási segítség, ugyanakkor egyet jelent a gyereknevelési diskurzusok sokaságával, mert hát ugye " a mi időnkben ez nem így volt" és az állandó készenléttel, gyakran egymást váltják a látogatók.

Sok anya sírva könyörög, hogy rányissák az ajtót, én bevallom néha jól esik, ha magunkra zárhatom és pizsamában értsd meztelenül szaladgálhatok fel-alá. Na de a lényeg, összeteszem a két kezem: ha szükség van rá, tényleg van kit riasztani, kire számítani.

Csakanya

Szóval a minap, amikor az alcímben idézett mondat nekem címezve elhangzott, elgondolkodtam.

Vajon tényleg csak anya vagyok?!

Egyáltalán egy 7 hónapos minden-lében-kanál fiú mellett vajon kell-e többet vállalni? Továbbmegyek: beledöglenék-e?! Nem kérdés, ha az élet úgy hozná, biztosan működne az a verzió is, hogy bölcsibe adom és visszamegyek dolgozni. Megcsinálnám, nyilván elbírnék a feladattal. Közben meg igen, legbelül csendben beledöglenék, mert imádok minden percet, amit együtt töltünk, ahogy figyelem a fejlődését és ahogyan egyre nyílik az értelme.

Mióta megszületett megváltozott a világ: felgyorsult az idő és minden perc, pillanat értékesebb, mint valaha. Úgyhogy hálát adok nap, mint nap, hogy olyan az életünk, amilyen és a nehezebb pillanatokban, amikor kialvatlan és türelmetlen vagyok, azt mantrázom: szerencsés vagyok, hogy nem maradok le a fontos mérföldkövekről. Itthon lehetek a fiammal és nem kell azon görcsölnöm, hogy megosszam a figyelmem a munka és közte. Ideig-óráig, lehetek “csak anya” miközben ez korántsem jelenti, hogy láblógatással telnek a napok. Ha őszinte akarok lenni, soha nem volt még olyan feladat, amit ennyire jól és szívből akartam végezni.

“Még jó!” Hördülnek most fel sokan… Persze, de én tényleg az a típus vagyok, aki bármibe fog a lehető legjobban igyekszik helytállni, most elsősorban anyaként, de emellett feleségként, társként, nőként, barátként, “háziasszonyként” (te jó ég, de gyűlölöm ezt a szót :D ) gyerekként… és még legalább egy tucat életírta szerepben, mindezt úgy, hogy ne vesszek el egyikben sem.

 PS: Hála és köszönet apának - aki nem csak apa, hanem sok más egyéb mellett társ és férj.